kedd

Talált szöveg - tegnap volt Petri György halálának évfordulója


A szobámban rendetlenség van.
„Mint ahova a bomba becsapott” – mondaná, szavainak ízt adva a palóc dialektussal.
Ha a bomba becsap, az - gyanítom - nem ilyen. Ha ide becsapott, akkor nem robbant. Meghagyta ennek a távolságtartó társasháznak mind a három emeletét. Meghagyta „kiscsillagot”, meg a lányát, Zituskát, ezt az embert utánzó pókot a szomszédban, a szemben lévő süket nénit, és a dácsiás házmestert/közös képviselőt.
A bomba csak becsapott, bezuhant, végigpörgött a szobán, mindent összezavart, de fel nem robbant. Én csak néztem, összezárt bokákkal ülve a kölcsönágy legszélén. Fél fenékkel egyensúlyozva, fél szemmel a komédiát lesve, félig mintha ott lennék. Valójában félig se.
Ott ültömnek nem a figyelés volt a célja, az egyensúlyozás sem. Amíg csendben - alig pisszenve, a levegőt is csak úgy téve, mintha véve - ott ültem, az agyamban P.Gy. mondatai cikáztak. A sorok, mint tökéletesen beállított, tökéletes pengéjű, robotvezérelt kések percről percre hántották le gondolataimról a felesleget. Az önámítást, a kecsegtetőnek megjátszott napi helyzetjelentéseket, a szavak mögött eddig akarattal nem észrevett kettősségeket.
A bokám összezárva, kezeim tenyérrel lefelé fekszenek térdeimen, fejem egyenesen tartom – kések dolgoznak odabenn -, akár egy egyiptomi királynőszobor, bár kissé asszimetrikusabban, mivel fél fenékkel egyensúlyozok. Valami bennem is elkészült, nevezhetem leltárnak is.
A ruháim a földön. Mindenhol akad egy valamilyen - egy pulóver, egy kiskabát, alsó-, felső-, fehér-, feketeneműk. Összegyűrt, reggeli allergiás orrfolyásokat idéző papírzsebkendők. Nem könnyek, az túl patetikus lenne, mármint ahhoz képest, hogy a bomba meg becsap. Az ablakon át sivár fény erőlködi be magát, szinte úgy kell berángatni. Intenzitása csekély, mondhatni nincs. Így az itt-ott heverő „dolgok” színe fakó, fáradt, kis túlzással egységesen szürke. Lejátszhatatlan kazetták, kozmetikainak becézett kémiai kencék, alig használt nyomtató, ruhákat okádó, soha be nem zárt ajtajú büdös faszekrény, tétován felszegett függöny, halál s élet közt dilemmázó szobapálma (vagy mi).
Van sok könyv, jobbak és rosszabbak, egy-két jó, s néhány menthetetlenül silány, vannak cd-k, minősítésük, mint előbb a könyveké. Port kellene törölni, illatos vízzel felmosni a padlót, összehajtogatni a mostohamód félredobott ruhákat, kidobni a takonytól keménnyé száradt zsebkendőket. Megmosni a hajam, lezuhanyozni, lemosni az éjszaka zsírját, mert ez az éjszaka is csak azért jó, hogy volt, mert pár órára magyarázatok nélkül, jogos indokkal öntudatomon kívül helyezett. Az ilyen éjszakákról úgy beszélek a telefonba, hogy „tök jó volt, tegnap ugyan egész nap dolgoztam, de hamar elaludtam, éjfél sem volt, csak negyed tizenkettőkor keltem *** ja, igen, kipihentem magam”. Valójában tegnap egész nap dolgoztam, és alig vártam, hogy elegendő mákonnyal a fejemben, végre kívül legyek tudatomon.

A szoba szanaszét van. Én is. Szan. A. Szét. Illetve ülök az ágyon, zárt bokájú fals egyiptomi szoborként, miközben a halott P.Gy. éles szavai hántogatják le agyamról a feleslegeset, a lehánthatót. Nemsokára kibillentem magam ebből a nyákos-nyúlós hangulatból, összesepergetem a pergamenné száradt énhéjat, és kidobom a szemét közé, amit később nem viszek ki.





PGy és Pilageus

2 megjegyzés: